Egy szerető gondolatai
Arcomon elkent szájfényed nyoma,
testemen marásod, karmolásod mámora.
Halk neszezés, érzem Te vagy!
Hallom sóhajod, kezeddel érintesz finoman,
ahogyan lágyan simogatsz.
E pillanat még elidőz elmémben egy keveset.
De könnyed csókod ráébreszt már arra;
Itt az idő! Már máshol várnak,
el kell menned, repülnöd oly távolra!
Szótlanul veszed a ruhád, pakolsz
én meg üveges szememmel kísérlek.
Kérdéseim torkomban némák maradnak,
melyek hatalmas gombócokká dagadnak.
Nem szólhatnék, de mit is!?….de érzem,
lassan fuldoklom a tudattól és vérzem.
Csendben vágyakozva nézlek...
Könnyes szemem sötétjéből felderengő, fájó kétségek.
Lassan megértem, örökre talán elmész,
mind hiába is kérnélek, hogy ’’Maradj még kérlek’’.
Mindezek csak hasztalan vergődések.
Átölelsz, megcsókolsz, elköszönsz
és szemeddel még kedvesen mosolyogsz.
De az utánad becsukódó ajtó
felébreszt, észhez térit és már ezt tudom;
Te engem csak álmodsz és Én téged álmodtam.
Miközben a sors írta valóság is
csupán csak egy jól tervezett színdarab.
Szerepeink között, ki tudja, mi az igaz és mi az, ami
csak álarcként mély nyomot hagyva ránk ragadt...
s én irántad szerelmem mind örök marad…
Bízva bízom abban, hogy ez csak egy rossz gondolat
Várva egyszer majd, hogy ismét eljössz hozzám azonban
Bennem hagyott mély nyomod végre folytatódhat
S zokogó remegő szívem akkor örökre megnyugodhat.
Szeretlek én és ez már mindörökké így is marad!
